Persze ha időben elkezdem a hegedülést, mondjuk óvodásként, mára talán már jegyzett előadó lennék, de ha nem, akkor se porosodna a sarokban a hangszerem. A csellóról nem is beszélve. Imádom a hangzását... Persze felnőttként ez már csak ábránd, mert leginkább a tanulásra fordítható idő hibádzik.

De mégis van olyan területe az alkotásnak, ahol vannak még csodák; ez a jobb agyféltekés rajzolásnak nevezett módszer. Régóta tudom, hogy van, de mivel rajzolni időben kezdtem, így mikor találkoztam ezzel a módszerrel, már javában túl voltam azokon a problémákom, amelyek leküzdésében ez segít, ezért nem foglalkoztam vele. De van egy jó hírem: igenis meg lehet tanulni rövid idő alatt rajzolni, már amennyiben a 3 napot rövid időnek tekintjük.  Hogy hogyan? Ha van elég elszántsága valakinek, és nem akarja többször elmondani, hogy én csak pálcikaembereket tudok rajzolni. Nem kell más hozzá, csupán egy hosszú hétvége meg egy nap...

Aki ennyi idô alatt megtanít csellózni, annak elengedem a tandíját!

Nemrégiben meglátogatott külföldön élő édesanyám. Ritkán találkozunk, de mivel a rendrakás nála alapfogalom és lételem, így ottléte második órájában már az egyik szekrényt rámoltuk, amikor váratlanul felkiáltott; ez meg mi?! Odapillantva azt láttam, hogy egy halom rajz van előtte, kezében az önarcképemet szorongatja. – Az én lennék – mondtam. – Miért, nem hasonlít? Tudod, meséltem, hogy voltam egy jobbagyféltekés… – kezdtem a magyarázatot, de belém fojtotta a szót.

Az nem lehet, édes lányom, hogy ezeket te csináltad – közben az önarcképemet lobogtatta, méghozzá olyan vehemenciával, illetve kétkedéssel az arcán, hogy az már szinte zavarba ejtő volt. – 62 éves vagyok, nem szenilis. Élénken élnek bennem az iskolás éveid, amikor… – replikázott az anyukám, de bennem közben felelevenedett az a pillanat, amikor Anna megkérdezte, lenne- e kedvem részt venni egy kontrollcsoportban a rajztanfolyamán. Mit mondjak, szörnyű érzés volt. Szkeptikus és pesszimista vagyok, empirikus nézetekkel megfejelve, s mindennek tetejében maximalista. Belegondoltam, mekkora csalódást okozom majd neki és főként frusztrálom őt, hiszen velem tutira befürdik. Én leszek a kakukktojás, az az egy kivétel, akit nem tud megtanítani… – a saját gondolattengeremben való elmerülésből édesanyám hangja zökkentett ki, éppen a zárómondatánál tartott – … nálam senki nem tudja jobban, hogy te nem tudsz rajzolni – jelentette ki, de hangjában már másfajta kétkedés visszhangzott. – Vagy mégis? – kérdezte bizonytalanul.

Vajon adhatok erre érdemi választ? Hiszen, nem vagyok rajztanár, sem a művészetekben túlzottan jártas ember… Egy dologban azonban biztos vagyok; Anna előhozott belőlem valamit, amiről azt hittem, hogy képtelen vagyok rá. Hogy tökéletes-e? Az egyik barátom nagy lelkesedéssel várta, hogy megnézhesse a rajzaimat, mert ő már elvégzett máshol egy ilyen tanfolyamot és szerette volna összehasonlítani a munkáinkat. Megjegyezte, hogy a szemem egy hangyányit „ elcsúszott” … Ez ébresztett rá, hogy, igen, tökéletes a rajzom, hiszen én készítettem, én, aki nem tud rajzolni… Megnézhetik.