Mindig szerettem „alkotni”. Rajzolni, festeni, varrni, hímezni, a gyerekeimmel kipróbálni különböző technikákat, az üvegfestéstől kezdve a dekupázson át mindenfélét. Milyen ügyes vagy! – mondták az ismerőseim, de én folyamatosan éreztem a korlátaimat. Szerettem volna jobban csinálni, de nem ment…

Öt éve is annak, amikor először hallottam a jobbagyféltekés rajzoktatásról. Egy kolléganőm mutatta büszkén  a portréját, amit a tanfolyamon készített. Elképesztő volt. Azóta is hallottam innen-onnan a lelkes beszámolókat, szóval nekem soha nem voltak kétségeim, fenntartásaim a módszerrel kapcsolatban.  Úgy döntöttem, itt az idő, hogy én is megtanuljak végre rajzolni!

A számtalan tanfolyam és oktató közül Annát azért választottam, mert ő az, aki nem csak tanítja, de tudja is. Mármint rajzolni, hiszen eredendően grafikus, és egész életében ezt csinálta. Évek óta számítógépen varázsol, de akkor sem esik kétségbe, ha a ceruzához kell nyúlnia. 

A foglalkozás előtt persze rettenetesen izgultam, féltem, hogy leégek. Hogy én leszek a kivétel, akinek nem sikerül, akinek nem működik sem a jobb, sem a bal. 

Jó volt kézbe venni a ceruzát. Jó volt, hogy körülvettem magam a rajzeszközökkel, hogy alkothattam, és nyomot hagytam a rajzlapon. És sikerült! Anna azt is elmondta, hogy amit tanulunk, az nem újkori huncutság, hanem ezekkel a praktikákkal éltek már a reneszánsz nagy mesterei is. Ez megnyugtatott, mert én jobban hiszek a kipróbált és bevált dolgokban. 

Az első nap sikerélménye után azt hiszem, kicsit fejembe szállt a dicsőség. Megy ez nekem! Meg tudom én ezt rajzolni! Megpróbáltam rutinból, (ami ugye, nincs) és kevésbé figyeltem arra, ahogyan e szerint a módszer szerint kellett volna. Nem sikerült. Anna kedvesen, de határozottan terelt a helyes útra, és láss csodát, úgy már felismerhető lett az eredmény. A saját portrémat aztán én is mutogattam mindenkinek, de láttam a kételkedést az arcokon. Ezt te csináltad?!  Igen, teljesen egyedül, igaz, közben kicsit vívódott a jobb és a bal, de győztem!